Ezen harmonikus (mindig hosszú ó-val akarom írni) körülmények között szeretnék beszélni első komolyabb filmes szerepemről.
Művészi játékommal a kispolgári lét elviselhetetlenségét, a munkás-paraszt-értelmiségi réteg kilátástalanságát és a vadkapitalizmus gúsbakötöttségét akartam megjeleníteni. Úgy gondolom, hogy az ajtó becsapásával kifejeztem azt a fajta társadalmi elégedettlenséget, mely oly jellemző korunkra. A füst kifújásával a gyárkémények lehangoló képét próbáltam a vászonra idézni, míg a csikk elnyomásával és eldobásával az emberi élet múlandóságát igyekeztem karakterizálni. Az sör elfogyasztása egyszerre jeleníti meg a sokszor tévesen értelmezett marxi gondolatot - a vallás a nép ópiuma - és az elvágyódást egy képzeletbeli, emberségesebb világba. A végső jelenetben a teljes lemondást, apátiát testesítem meg, de végül megjelenik a remény. Úgy gondolom, hogy a művésznek feladata a közönség, a néző számára végül pozitív világképet sugározni, ezt szimbolizálja a nyíló ajtóból áradó fehér fény.
Utolsó kommentek