Lassan úgy érzem magam, mint valami vállalati blogger. Szabolcs épp lapátolja a szartvágja az anyagot, én meg Dr. Eher Antal társaságában múlatom az időt arra a szent pillanatra várva, hogy áldott és békés fővárosunk motorizált aortájában újra meginduljon a kék éjszakai buszok által megtestesített vérkeringés. Teszem ezt úgy, hogy lenyúltam az egyelten UTP kábelt, amelyből jön a internet és szétterpeszkedtem a lakás egyetlen kanapéján. Arról nem is beszélve, hogy minden tejszínhabot elfogyasztottam a kávézáshoz.

Ezen harmonikus (mindig hosszú ó-val akarom írni) körülmények között szeretnék beszélni első komolyabb filmes szerepemről.

Művészi játékommal a kispolgári lét elviselhetetlenségét, a munkás-paraszt-értelmiségi réteg kilátástalanságát és a vadkapitalizmus gúsbakötöttségét akartam megjeleníteni. Úgy gondolom, hogy az ajtó becsapásával kifejeztem azt a fajta társadalmi elégedettlenséget, mely oly jellemző korunkra. A füst kifújásával a gyárkémények lehangoló képét próbáltam a vászonra idézni, míg a csikk elnyomásával és eldobásával az emberi élet múlandóságát igyekeztem karakterizálni. Az sör elfogyasztása egyszerre jeleníti meg a sokszor tévesen értelmezett marxi gondolatot - a vallás a nép ópiuma - és az elvágyódást egy képzeletbeli, emberségesebb világba. A végső jelenetben a teljes lemondást, apátiát testesítem meg, de végül megjelenik a remény. Úgy gondolom, hogy a művésznek feladata a közönség, a néző számára végül pozitív világképet sugározni, ezt szimbolizálja a nyíló ajtóból áradó fehér fény.